MIÉRT JÁRJUNK MEDITÁCIÓS ELVONULÁSRA?

Egy mindfulness tanfolyam elvégzésekor mindenkiben felmerül a kérdés, hogy mi lesz a jövőben a gyakorlással. Az aggódást mindannyian átéljük, hiszen véget érnek a heti rendszeres alkalmak és a kialakult közösségben gyakorlás is megszűnik. Sokszor beszélgetünk arról a csoportokban, hogy otthon, egyedül más gyakorolni. Otthonunkban nehezebben ülünk le egy-egy hétköznapon és így nagyon hamar el tud kopni a gyakorlás. Meditációs elvonulásokra és közös gyakorlónapokra érdemes elmenni, hogy megmaradjon a közösségi élmény és az élő, tanár általi vezetés.

Akkor, amikor másokkal együtt meditálunk, egymást erősítjük, hiszen közös szándékkal jövünk egy közös térbe.

Pozitív hatással lehet ránk a csoport jelenléte, amit különösen akkor érzünk, amikor fájdalmak, ellenállás jönnek fel. A csoport és az előre egyeztetett szabályok megtartanak.

Abban is segíthet egy-egy elvonulás, hogy az ad-hoc napokkal ellentétben dedikált időt szánjunk a meditációra: ilyenkor nem kell attól tartanunk, hogy benyitnak a szobába, megszólal a csengő és leülve a párnára nem kell azzal foglalkoznunk, hogy hol kell még rendet rakni.

Az elvonulásokon csak annyi a dolgunk, hogy befelé figyeljünk a napi teendők helyett. Aki volt már elvonuláson tudja, hogy ez azért nem mindig egyszerű. Igazi bátorságot és eltökéltséget mutat az, hogy erre szánjuk az időnket, amikor annyi sokkal könnyedebb szabadidős programra is mehetnénk. 

Az elvonulással kapcsolatos általános félelmek sokszor a csendben levéssel kapcsolatosak: nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy ne hangosítsuk ki a gondolatainkat, ám egy olyan csoportban, ahol kevéssé vagy egyáltalán nem ismerjük egymást, ez még áldás is lehet, hiszen sok felesleges csevegéstől szabadíthat meg. Amint elkezdődik a csend, egyértelművé válik az, hogy nem ez a legnehezebb, hanem hogy együtt legyünk azzal, ami bennünk van. Az elvonulásokon általában végig csendet tartunk, ami arra szolgál, hogy a beszéd kiiktatásával a lehető legfókuszáltabb figyelmet tudjuk fordítani a bennünk lezajló testi-lelki-mentális folyamatokra. Nagyon szépen meg lehet ilyenkor figyelni a gondolatainkat magunkkal, a meditációval és a csoporttal kapcsolatban. A csend még abban is segít, hogy a bennünk feljövő feszültséget ne a csoportra vagy a tanárra rakjuk át. A gyakorlatoknak köszönhetően a feszültségeket kíváncsian tudjuk figyelni, ahogyan keletkeznek, kifejlődnek és elmúlnak.  Ebben a figyelemben tudatosan megválaszthatjuk, hogy mit kezdünk velük, lehetőleg olyasmit, amely nem árt sem nekünk, sem a körülöttünk lévőknek.

Vegyük például azt, hogy többen alszunk egy szobában. Ilyenkor az együttéléssel kapcsolatos mintáink bekapcsolnak: biztos, hogy lesz olyan személy, akit kevésbé tudunk tolerálni és lesz olyan is, aki szimpatikus. Az életünkben meglévő kapcsolataink nekik köszönhetően jelennek meg egy elvonuláson, legyen az tele feszültséggel, vágyódással vagy szeretettel. Ellentétben viszont az otthoni helyzettel, itt van lehetőségünk ezeket megfigyelni és tudatosan kezelni. Idegesít, ha valaki túl sokáig használja a fürdőt? Kattogunk azon, hogy a másik nem jön el egy-egy gyakorlásra, de mi mindig ott vagyunk? Idegesít, hogy a másik állandóan mosolyog, miközben mi a kínok kínját éljük át? Ezek mind olyan dolgok, amelyeket megtapasztalhatunk, a kérdés, mit kezdünk vele.

Azt hinnénk, hogy az elvonulás magányos dolog, de egyértelműen szól az egymásrautaltságunkról és a kapcsolatainkról is.

Tudatosíthatjuk érzelmi magányosságunkat, vágyainkat, elnyomottságunkat, kritikusságunkat, szigorúságunkat – minden olyan mintánkat, amelyek észrevétlenül mozgatnak minket és okoznak számunkra ismétlődően szenvedéssel teli helyzeteket a mindennapokban.

A másik elvonulással kapcsolatos félelem a testi fájdalmakról szól: a fizikai nehézségekről, amelyek a napi több órás gyakorlásból fakadnak. Ezzel kapcsolatban talán az egyik legnagyobb segítőnk az, ha elfogadjuk, hogy lesznek fájdalmak, ugyanakkor tiszteletben tartjuk a határainkat is.

Sok olyan elvonulásra lehet menni, ahol maximális szigorúság van: például nem lehet kihagyni meditációt, nem lehet megmozdulni vagy kinyitni a szemet meditáció közben. Egy mindfulness elvonuláson ilyenek nincsenek. Tudjuk azt, hogy valakinek egyáltalán nem javallott a hosszú meditáció traumatizáltság vagy testi feltételek miatt, és azt is figyelembe vesszük, hogy a fizikai fájdalmak sokszor a nehéz érzelmek kivetülései, amelyeket nem erőszakkal szeretnénk feloldalni, hanem a biztonságérzet megteremtésével. Ebbe az is beletartozik, hogy nyugodtan válthatunk testhelyzetet vagy pihenhetünk meditáció helyett.

A meditációban olyan fontos együttérzés gyakorlása így jelenik meg egy elvonuláson. A túlfeszített, fizikai szenvedéssel teli gyakorlás helyett a határaink megismerét segíthetjük a megengedő hozzállással.

Amikor elvonulunk, nem az a legfontosabb tehát, hogy minden meditációt végigüljünk, nagyon tudatosan együnk és sétáljunk, hanem maga az együttérző figyelem. Megfigyelni azt, ha valami feszültséget vagy örömet okoz, nevetni azon, ha már megint veszekszünk fejben valamelyik szobatárssal és megengedni magunknak azt, hogy saját tempónkban, a biztonságot szem előtt tartva haladjunk előre.

Ezzel el is lehet engedni azt az elképzelést is, hogy egyetlen elvonuláson múlik minden. Ha szükséges, el is lehet idő előtt menni az elvonulásról, és megint megpróbálni egy újabb időpontban. Minden ilyen alkalom, még a félbehagyott elvonulás is egy fontos lépés magunk felé, amelyet érdemes egész életünkben folytatni.

HÍRLEVÉL-FELIRATKOZÁS